4. Segítség!

 

4.Segítség!

Az élet hosszú-hosszú folyamat, minden órája hozhat váratlan fordulatot, valami meglepetést.

Ott állt a tengerparton olyan reménytelenül, elveszettül és senki nem segített rajta. Több százan elsétáltak mellette, nem foglalkoztak vele, csak nézték, ahogy a kislány arcán, lustán csorognak le a könnyek, ahogy kétségbeesetten forgolódott, de nem ért vele semmit. Az emberek soha nem foglalkoznak a másikkal, nem érdekli őket, hogy egy kicsiny lány elveszett, de elvárják, hogy segítsenek rajtuk. De miért? Miért várják el, hogy mellettük legyenek egy rosszabb helyzetbe, ha ők nem képesek ezt megtenni, mikor másnak szükségük van rájuk? A düh, a harag, a reménytelenség és az elkeseredettség ostromozta meg Hannát, ahogy nézte a rengeteg embert, akik boldogan nevetgéltek mellette. Olyan önzőek, hogy nem képesek pár percet elfogyasztani rá! Ez pedig zokogásra ösztönözte őt, újra az apukaja karjai közt akarta tudni nem pedig itt egyedül és csalódottan.

„Minden evvel az eseménnyel kezdődött, ami megváltoztatta két ember életét…” –Ellie gondolatai már a következő sorokon pörögtek, kifogyóban lévő tolla gyorsan járt a füzet lapjain, és örült, hogy fantáziája nem hagyta cserben. Megpróbálta kizárni a külvilágot, csak a történetre próbált figyelni, de nem tudta, nem meghallani, hogy valaki hüppög, sőt, szabályosan sírdogál.  Az íróeszközt letette a napozóágyra, a sötétkék füzetet becsukta és betette a táska mélyére a tollal együtt, és szemeivel a hang forrását kereste, de nem találta. Belebújt a strandpapucsába és felállt, hátha így jobban látja a hüppögő személyt, de nem járt sikerrel. Elena elindult abba az irányba, ahonnan vélhetőleg származtak a hangok és kék íriszeivel kutakodóan nézett körbe, hogy minél előbb megtalálja a feltehetőleg síró gyermeket. Felébredt benne az ösztön, hogy segítenie kell, nem hallgathatja vagy nézheti végig tétlenül, hogy valaki oly elkeseredetten zokog, hogy már-már Ellienek is összeszorult a szíve a hüppögés hallatán. Megszaporázta lépteit, ahogy meglátott egy kislányt, aki kétségbeesetten pillantgatott körbe, és arcán egyre gyorsabban szánkáztak le a könnycseppek. Ellie hirtelen megtorpant és gondolatok százai lepték el a fejét, ahogy nézte az elkeseredett kislányt, nem bírt megmozdulni, csak ködös tekintettel bámult előre. Felfedezte saját magát a gyermekben, ahogy szemeivel elkeseredetten kiáltozott segítség után, de nem kapta meg senkitől. Senki nem foglalkozott vele, nem figyeltek rá. Segítségre van szüksége! Gyorsan szedte a lábát, a papucs hátra csapta a homokot, de nem foglalkozott vele, az utolsó méterek futva tette meg Hanna felé és letérdelt elé, így a szemébe tudott nézni. A kislány barna bőre már-már természetellenesen sápadtnak tűnt, barna szeme könnyharmatos volt, barna haja pedig csapzottan keretezte aranyos arcocskáját. Döbbenet futott végig Ellien, ahogy közelebbről is megvizsgálta és rájött: ő Zayn Malik lánya, akit nem olyan rég látott a cukrászdában, és aki olyannyira elbűvölte gyönyörével és kacagásával, hogy azóta sem tudta kiverni a fejéből, nem mintha annyira szerette volna. Akkor még nem tudta, hogy ez a kislány mekkora lavinát fog elindítani a lelkében és egész lényében, hogy valami újat fog hozni az életébe, amiért örökké hálás lesz neki.

-Mi a baj? – kérdezte kedvesen Elena, ujjaival pedig finoman letörölte a lány arcáról a könnycseppeket. Hanna nagy szemekkel nézett a nőre, meglepte, hogy érdekli mi a gondja, pár másodpercig még sírni is elfelejtett.
-Apa… nem találom- Hanna a mondat elején még csak hüppögött, de mire a végére ért, már hangosan zokogott. Ellienek nem kellett többet mondania, karjaiba kapta a kislányt, felállt, majd kissé tanácstalanul körülnézett.

 Hanna az arcocskáját Ellie nyakába temette, így próbálta elfojtani hüppögéseit. Nyugtatta a nő enyhe parfümillata, amit nem tudott semmihez sem kötni, talán a vaníliához, de ebbe nem volt biztos. Elenát meglepte a kislány közvetlensége és, hogy karjaival oly ragaszkodóan ölelte körbe nyakát, de jól esett neki és ezt titkolni sem tudta.
-Hogy vagytok, haver?- tette fel a kérdést jókedvűen Niall. Zayn, Hanna papucsát kereste, amit a napozóágy alatt meg is talált pár perc múlva.
-Szia Niall! Itt minden rendben, a parton vagyunk egy ideje.

A férfi lehajtott fejjel indult a játszótér felé, ami a homokba lett megépítve, és ahol Hanna játszott, vagyis Zayn így gondolta. Nem tudta, hogy a lánya már nem tartózkodik ott, nem is gondolta, szent meggyőződése volt, hogy Hanna a játszótéren csúszdázik vagy mászókázik a többi gyerekkel. Amíg elért a játszótérig, kellemes beszélgetésbe elegyedett Niallel, elmesélték mi történt a családban az elmúlt pár napban és felvetettek egy nagy találkozót, amin a banda összes tagja részt venne barátnőjével vagy feleségével, amolyan kerty-party szerűséget, sütögetéssel és borszürcsölgetéssel, de mindkettejük tudta: ez nem mostanában fog bekövetkezni, sőt az is lehet, hogy hamis ábrándok,de nem mondták ki, inkább csak bíztak benne, hogy megvalósul. Zayn pedig ekkor döbbent rá, mennyire is hiányzik neki a banda, a srácok és az éneklés. Liam apai védelmezése, ami mindenkit az őrületbe kergetett, Louis viccei és bolondozásai Harryvel, Niall nevetése és folytonos evése, reggeli keltések, amiért mindig olyan bosszús volt... Telefonálás közben hihetetlen hiányérzet tört rá és nagy levegőt kellett vennie, hogy folytatni tudja mondanivalóját, ezért inkább gyorsan el is köszönt Nialleltől. De nem ez volt az egyetlen ok. Hiába járta körbe ötször, tízszer, tizenötször a játszóteret nem találta Hannát sem a mászókán, sem a csúszdán, de még valahol elbújva sem, Zayn pedig egyre jobban kétségbeesett. Folyamatosan kiabálta kislánya nevét, felvázolta a kinézetét a mellette elhaladó embereknek, mindhiába. Senki nem látta. Még arról sem volt fogalma merre induljon a keresésére egy ekkora parton, ha még egyáltalán Hanna itt tartózkodik. A gondolat, hogy lehet, hogy már nincs itt sem még jobban elkeserítette, kezei ökölbe szorította és végig nézett a folyamatosan gyűlő embertömegen: Hogy találom meg itt Hannát? Nem adott magának gondolkodóidőt, akkor minden másodperc számított, nem halaszthatta el a drága perceket, amik csak úgy röpültek a feje fölött, kislánya keresése közben, és még az sem volt segítségére, hogy páran felismerték, de nem foglalkozott velük, csak keserűen futott a tengerhez, hátha ott találja. Magát hibáztatta ezért az egészért: Miért hagyta ott Hannát egyedül? Megpróbálta kiűzni fejéből a baljós gondolatokat, amiért még jobban elcsüggedt, de ez rettentően nehéz volt.

Ellie hiába kísérletezett meg beszélni a kislánnyal, nem válaszolt egyetlen kérdésére sem, ezért inkább békén hagyta, és maga is saját gondolataiba temetkezett. Elképzelése sem volt róla, hogy mit élhet át Zayn ezekben a pillanatokban, de abban biztos volt, hogy semmi kellemeset vagy ahhoz foghatót. Pontosan ezért szaporázta meg lépteit és sarkallta magát gyorsabb mozgásra, hogy mi előbb a céljához érjen. Hanna üveges tekintettel bámulta a tengert, de a könnycseppek már nem játszottak versenyt puha arcán, és ez még jobban megrémítette Elenát. Nem az, hogy már nem sírdogált a karjában megbújó lány, hanem az, hogy fogalma sem volt, mik játszódhattak le a fejében, észrevette, hogy magába zárkózott, és ez nem jó. Nagyon nem jó. Kétségbeesetten próbálkozott visszahozni azt a játékos Hannát, akit ő pár napja látott a cukrászdában, de saját maga is tudta, hogy ez teljességgel lehetetlen, így inkább csak a gondolatai közül próbálta kihúzni, nem sok sikerrel. Egyre nehezebben bírta Hanna testsúlyát, de nem próbálta meg letenni, legalábbis amíg a célját elérte biztos nem. Okos volt az ötlet, ami a fejében felötlött, és csak remélni tudta, hogy sikeres lesz, és nem fullad kudarcba, mert akkor nem tudta volna, hogy mit tegyen. Ellie intelligens nő volt, bár inkább zárkózott, csendes személyként ismerték meg a munkatársai, de tudta mikor szólaljon meg, védje meg magát, vagy embertársait, ezért rendkívül bölcs emberként élt ismerősei szemében. Végre elérkezett a hangosbemondóhoz, ahol egy 35 év körüli férfi teljesítette a kérését: Mondja be, hogy Hanna Malik, várja az apukáját a hangosbemondónál.

Zayn, még tőle soha nem látott iramban sprintelt a pulthoz, ahol már látta kislányát egy fiatal nő kezében, a pincérnő kezében. Rögtön felismerte, de nem vele foglalkozott, sokkal inkább Hanna érdekelte, ez a húsz perc élete legrosszabbjai között tarható számon minden bizonnyal. Elena lerakta a homokba Hannát és nagy mosollyal fordította apja felé, meghatódottan nézte a jelenetet, amikor Zayn felkapta lányát és szorosan magához szorította, Ellie boldogan nézte őket és lassan, szinte észrevétlenül próbált elmenni a helyszínről, de Zayn még időben utána kiabált.

-Elena, kérem, várjon! – A nő nem számított arra, hogy Zayn meghiúsítja tervét, ezért csak kérdőn nézte a férfit, aki láthatólag zavarban volt, pont annyira, mint Ellie. Egyikőjük sem tudtam mit mondhatnának, de végül Hanna törte meg a csendet.
-Apa, ő Ellie néni, Ellie néni, ő az apukám, Zayn!- Mindkét felnőtt mosolyogva nézte a kislányt, ezt a tevékenységüket pedig Zayn törte meg, mikor ráeszmélt: A nő nem fog megszólalni.
-Zayn Malik vagyok. –nyújtotta a kezét Ellienek, aki bár vonakodva, de elfogadta és még egy kis mosolyt is megeresztett. A férfi alig láthatóan végig nézte a nőt, de közel sem olyan bunkón, mint a legtöbb alak a környéken. Elena nem fürdőruhát viselt, hanem egy shortot kék pólóval, de aztán kitudja mi volt a ruhák alatt, ez nem is tartozott Zaynre. Megint nem viselt sminket, de elbűvölően nézett ki, barna haja gyönyörűen keretezte fakó arcát, kék szemeiből nem tudott kiolvasni semmit. Mikor Ellie rájött, hogy a férfi őt fürkészi, pironkodva elfordította a fejét és egy lépést hátrált. Zayn rájött, hogy nem szabad, pontosabban nem tisztességes, amit csinált ezért elmormolt egy „sajnálom”- ot és ő is tett egy lépést hátra felé, így már majdnem három méter távolság volt kettejük között.
-Meghívhatom egy kávéra hálám jeléül, Ellie?- Zayn nem volt biztos benne, hogy mindössze ezért hívta el kávézni az előtte álló hölgyet, de félretette az efféle gondolatai és reménykedve nézte Elenát. A nő láthatóan vívódott magában, ajkait beharapja mérlegelte az előtte álló férfit, nem tudta eldönteni mi lenne a helyes döntés.
-Ellie néni, kérem!- Hanna tudta, hogy vegye rá, kiskutya szemeit bevetve nézte, míg végül a nő egy nagy sóhaj kíséretében rábólintott, nem tudott ellenállni a kislánynak, de lehet, sőt biztos, hogy nem ez volt az egyetlen ok, amiért beleegyezett a kávézásba.

Könnyed témákról beszélgettek a cukrászdában, és Elena is észrevette, hogy egyre jobban ellazult, de tudta; nem engedheti meg magának, hogy megbízzon egy emberben, legfőbbképp egy férfiben. Nem teheti meg!- figyelmeztette saját magát, de ez a belső hang, egyre haloványabban férkőzött elméjébe, ahogy könnyed beszélgetésbe bonyolódtak a férfivel, valami megnyugtató érzést tört rá, biztonságban érezte magát.